Van nekem egy nagyon kedves barátom, Á, akivel ugyan nem találkozok gyakran, ám szint kivétel nélkül csak éjjel futunk össze, meglehetősen nem korai időpontokban. Ennek okán kialakult egy olyan szokás, hogy találkozásainkat kávéval nyitjuk. Ez a dolog eleddig meglehetősen szokatlan kávézásokra adott lehetőséget (pl éjjel izenegykor sétálunk egy parkban, kezünkben kávésbögre), de ezt kimondottan élvezzük.
Nade. A minap felkeresett s mivel nem sikerült addig kávét szerezni, házunk melletti gyorsétterem borzalmas kávéjára fanyalaodva vágtunk bele az éjszakába. Deb recen egyik legeldugotabb környékén sétáltunk, ami egyesek szerint pocsék közbiztonságáról híres, mi viszont eddig soha nem futottunk bele semmi bajba.
Beszélgetéseink ilyenkor többnyire élményeink, bennső világunk, s a filozófia berkein belül szokott mozogni (lévén Á filozófiahallgató), s ez ezúttal sem volt másként. Csakhogy van egy olyasfajta tényező, mely a legjózanabb ember agyacskájában is csúnya defektusokat tud okozni. A fáradtság. Volt belőle mindkettőnknek, több embernyi is. Az elején lappangott, ám a tejgyár becses intézményéhez érve előtört és átvette az irányítást. Folyamatos nevetés keretében próbáltunk egyetlen értelmes mondatot kisajtolni magunkból, ám sikertelenül.
És innen jön a lényeg. Eddig csak bevezetés volt, úgy is íram, látszik is.
Kettőnk között félúton van egy üzlet, a Dómusz. Na úgy döntöttünk, hogy kb. mire odáig eljutunk megpróbálunk értelmesen kinézni. Már több, mint a fele távot megtettük, de tervünk kudarca egyre inkább nyilvánvaló volt. Ekkor javasoltam, forduléjunk meg, s induljunk a másik irányba, mert ugyebár a Föld kerülete nem kicsi, s mire körbeérünk, s elérjük a Dómuszt, csak magunkhoz térünk. Fel is hoztam példának egy emberkét, aki nemrég ért haza, s 18 évébe került a Föld saját erőből való körüljárása. Valami négyszer le is csukták közben. Na de mivel milyen snassz dolog volna gyalog menni, Á felvetette, hogy próbáljuk meg valamilyen extrém formában elkövetni a dolgot. Például, legyen fókajárás... Most tessék elképzelni... fókajárásban a Föld körül...
És nincsen vége... Idő közben ránkszállt a köd és fullasztóan sűrű volt a levegő. Indítványoztam hordozható vastüdők beszerzését, erre Á elgondolkozva maga elé meredt, majd megszólalt: akkor megyünk fókajárásban és magunk előtt toljuk a vastüdőt. Képzeld el, Tibetben ez mekkora élmény lenne!
Miután annyit nevettünk, hogy már fájt az arcunk, azért belegondoltam egy pillanatra... Ugyebár mi vagyunk a jövő értelmisége. Egyikünk filozófus, én meg tanár. És éjfél magasában a fókajáráson röhögünk a nyílt utcán, de még nem is halkan, s azt próbáljuk kitalálni, hogy nem fog elkopni a hasunk ennyi fókajárástól...
Mielőtt elkeseredtem volna, kaptam Á-tól egy mailt. Felvetett egypár dolgot, némelyik elég komoly is volt, de az utolsó mondatot kiemelem:
FÓÓÓÓÓÓÓKAAAAAAAAAAAAAAAAA!
Összefoglalva: nagy úr a fáradtság... De ha már egyszer kitaláltuk, digitálisan megpróbáljuk megoldani, hogy legalább kép legyen róla. Aztán egy pihent pillanatban talán még bele is vágunk...
Exer barátom kedves unszolására írom a blogot, vagy ahogyan Ő mondja, bloggantok ismét.
Kezdem értékelni, hogy lassan már múló ifjúságom megelehetősen átutaztam, így nem okozott igazán nagyon komoly fizikai megrázkódtatást egy apró erdélyi utacska még vasárnap, ahol Elemér tiszteletessel pálinkáztunk egy kicsit az illem jegyéban, majd cirka három órai alvás utáni utazás Békésbe. Gratulálok magamnak, ismét gazdagabb lettem kicsit több, mint 500 kilométerrel.
Ennek a két útnak több fénypontja is volt. Egyik részről elkezdtem tanulni a sárkányidomítást, s ugyan lassan, de mégis alakul a dolog. Továbbá kacajügyileg sem volt igazán hiány. Még annó pár napja egy beszélgetésben elírtam egy szót, ezzel új állatfajt teremtve, a papírtacskót. Következő turnusban egy tegnap esti sétán, kedves kísérőm már meg is nevezte e becses faj hozzánk tartozó tagját, mely név egyszerűen a tahó és tuskó szavk klasszis értékű öszevonásából fiadzott: Taskó. Ígértem, készítek makettet róla, s még talán absztrahálom is, ám kaptam egy kikötést: billogozzam bele a nevét a marjába.
A hazaút élménydús volt, kint sötét, a buszban kettővel mögöttem valami nagyon rossz hangulatú zaj rikácsolt egy legény füléből, előttem egy legény szolídan megerőszakolta kedvesét, míg aktívan nem hagytak zazent olvasni, no de ilyen is kell, ahogyan a bölcs emberek mondják (nem egoizmus, elismerem, hogy koppintottam...).
Még egy diszkrét fél tizenegyes éjjeli találkozó is lendített a napon, mikor is Á-val kiültünk egy park vizes padjára és kávéztunk. Ugyan ígért bögrét, de mégsem hozott. Majd legközelebb. Kávézás közben pedig újabb bősz fondorlatokat szőttünk a kakasnép indiai betelepítéséről... De legalább aludtam éjjel. No, nekem is kell néha egy kis öröm:)
Mikor a Teremtő megteremtette a világot, s a világban minden fát, bokrot, füvet, madarat, halakat és más állatokat, megteremtette az embert is, s az ember, s az összes állat örömére a szellőt, amely suttog, a csillagokat, amelyek titkokat őriztek, az estet, s a hajnalokat. Mind-mind egy titkot hordott magában. S az állatok békében éltek, s együtt, a gondviselő tündérekkel együtt, megőrizték a Teremtő összes szépségét a világban, s mikor a Teremtő a földre nézet, csak mosolygott örömében, hiszen látta, hogy teremtményei boldogok. Ekkor a zsebébe nyúlt, s kivette belőle az érzéseket, az örömet, a szeretet, s a békességet, s az embereknek adta. Ám a lélek legmélyebb, legőszintébb dobbanásairól megfeledkezett, s az emberek az örömre bánat, a szeretetre dühöt, a békességre haragot válaszoltak. Bánatosak voltak, mert egy mély dobbanás hiányzott az életükből, s sóhajtottak a széllel, hogy nincsen ki kergesse. Dühösek voltak ezért, s egymást okolták, s az esteket gonosz tervek kifundálásával töltötték. Haragjukban pedig a nem értett erdőt vágták, a nem értett állatott üldözték és egymást egymásra uszították.
A Gondviselés angyalai pedig látták ezt és mélységesen elszomorodtak, hogy sírni kezdtek belé. Könnyeikből egy nagy-nagy tó kerekedett. Még ma is láthatod, ha arra jársz. Bánatukkal pedig együtt sóhajtott a szél, s nyögött az összes erdő összes fája, könnyeik pedig az összes vizet töltötték, míg medreikből ki nem léptek, s nyögtek a hegyek sziklái, vonítottak a farkasok, s az őszt festő manók is elbújtak, elfeledték dolgukat, s a fák bánatukban elengedték leveleiket, s azok földre hullottak mind. Ezt a nagy siránkozást azonban meghallotta a jóságos Teremtő, s a föld szívére, a Dobogó Sziklára szállott. Ott aztán megszólított egy fát:
- Miért sírsz, ó hatalmas tölgy, s hová hullattad leveleid? Hol vannak a tündérek, kik a szelek szárnyán üzenetet küldenek Veled?
- Óh, Teremtő! – szólott a tölgyek ura – Nagy az én bajom. Az ember elfeledte a szépséget, s dühét a fákra, az erdőre zúdítja. Írtja, vágja az erdőt, üldözi az állatokat. Ha nem hiszed, járj utána magad is.
A Teremtő mélyen elszomorodott a tölgyek urának szavain. Megköszönte válaszát, majd lerepült a Szikla tövébe. Volt ott egy nagy-nagy tó, telis tele hallal. A Teremtő mellé repült, s látta, hogy a halak megfogyatkoztak, a tó vize apad, s mindenütt sás borítja, a tavirózsa pedig, melyet oly nagy szeretettel varázsolt, sehol sincsen. Megkérdezte hát a Tavat:
- Hej, Tó! Mondd, mi történt itt?
- Óh, Teremtő! – szólott a Tó – Szörnyű dolog történt. Az ember megdühödött, s békessége helyett haragot érez mindig. Lehalássza halaim, elhordja vizem, s nem foglalkozik már velem. Gőgjében asszonyainak hajába tűzi a rózsákat, s nem érdekli, lesz-e új. Elfeledte már a szépséget.
A Jóságos Teremtő még jobban megszomorodott a Tó hallatán. Szerette a világot, s most a világ emberei mind-mind dühben élnek. Leült hát egy nagy kő mellé, s magához hívta a Gondviselés angyalait, hogy megkérdezze tőlük, ők mit láttak? El is jöttek az angyalok, mindannyian, s mindannyiuk szeméből csak potyogott-potyogott a könny. A Teremtő kérdezte őket:
- Mondjátok, kedves barátaim, ti miért sírtok, mit láttatok a világban?
- Óh, Teremtő! – mondták az angyalok – Az ember szemére hályog ült, s elfeledte mind azt a szépet, amit adtál neki. Örömét bánatra, szeretetét dühre, békességét haragra cserélte, s nem érdekli semmi a világon, csak saját gőgje, saját maga.
- Mondjátok hát, barátaim, mire lehet szükségük? – kérdezte a Teremtő.
- Óh, Teremtő! – így az angyalok – Az emberekből csupán egyetlen dolog hiányzik. A lelkük legmélyének dobbanásai, amelyek kinyitják szemét mindarra a szépségre, amit a világ ád nekik.
A Teremtő pedig elmosolyodott, hiszen tényleg elfeledte ezt. Mélyen zsebébe nyúlt, s jókora zsebe volt neki, hiszen az egész világ belefért. Teli markát kihúzta, s szétosztotta angyalai között mindama szeretetet, mindama mélységet, s lelkének mindama dobbanásait, melyek a szépség szíve felé vezettek. Az angyalok pedig szerteröppentek, hogy tovább vigyék ezeket az embereknek. Szét is osztották, ahogyan a Teremtő kérte őket, majd visszarepültek a Dobogó Sziklához, s a Jóságos Teremtővel onnan nézték az embert. A Teremtő szeretete, mélysége és lelkének dobbanása pedig az új hajnal első fényében, korán, mikor az ember még aludt, a varázslatra meseszép táltos paripákká változott, melyek a szelet kergették, s őszinte életörömükben s erejükben az egész természet legboldogabb állataivá változtak. Mikor pedig az ember meglátta sebesen, a szél hátán nyargaló szépségüket, mámoros, Úr-adta élet-szerelmüket mélységesen elszégyellte magát, ám ahogyan a lovakat, a méneseket nézte, lelke dobbant egyet, hatalmas mélyről, s könnyek között tört ki. Csak állt ott és szívében bocsánatot kért minden tettéért. Aztán csak szaladt, szaladt, hogy ezt a csodát megmutassa az egész világnak, fiának, hitvesének, de még egykori ellenségének is. Miután pedig mindenki látta, a mesés táltos-ménesek úgy döntöttek, hogy segítik az embert még, hogy el ne feledje mindezt a szépséget, s azóta is az ember mellett vannak, bárhogyan is bánjanak velük. Az emberek pedig magukhoz fogadták őket, s azóta sem szűntek csodálni a lovak szépségét. Mivel így a világ rendje újra meglett, s eltűnt a gyűlölködés, a Teremtő, s angyalai szívükben boldogsággal megteltek, s azóta is legmélyebb örömük lelik a lovak csodálásában, s minduntalan mosolyra fakadnak, ha egyikük felszáll hozzájuk a szelek szárnyán, s elbeszélgetnek egy kicsit.A felhők között kiábrándult a csend. Némaság feszült az ég alatt. A beteg ember egyedül feküdt a szobájában. Figyelte az ablak előtt elhúzó tömeget, az autók sokaságát, a rohanást, a vasszín felhők fásult némaságának emberarcba öltöztetett ábrándjait. Minden szürke. Elkopott minden életszín. A beteg ember őszinte, belülről fakadó mosollyal nézte ezt az áradást, a butaság örökkévaló áramlását. „Micsoda illúzió, micsoda elveszettség…” – gondolta magában. Mágikus, mély öröme elért a rohanásba, magába vonta azt is, s a káosz megszűnt, elfeledte nyomasztó fuldoklását. Már régen. Hány éve is? Igazán nem lényeges. A történet másik oldalán jelentéktelen az idő, hiszen csak a jelen végtelen, a többi már részben az elme játéka.
Az ablakból nézve a futkosó fénykáosz olyan volt, mint egy polip megannyi, rángatózó karja. Néha a csápok egy-egy része elvált a többitől, majd egy másik visszatért. Nem is polip, talán inkább amőba. A legegyszerűbb létformák tökéletes másolata, folyamatos élethalál -tánc járása az ismeretlennel. Közben pedig az egyneművé szürkülés. Nem, nem csak az arcok szürkülnek, sápadnak, hanem a szív, a lélek is. Koldus és úr között ránézésre már nem is sok a különbség.
A beteg ember hátradőlt az ágyán. Megigazította egy kicsit a párnáját, hogy kényelmesebb legyen. Egy fényfoltot, a Nap egy bátortalan próbálkozását nézte a falon. Egyedül volt. Elmosolyodott, halványan, alig észrevehetően. Valaha, annak idején a szürke massza sejtszilánkja volt. Mi történt azóta? Valahogy megértett valamit, ami füstbe, a káoszba csak nagyon ritkán, s nagyon nehezen tud eljutni. Ő sem a világ-amőbában értette meg. A füst tönkretette a tüdejét, s szanatóriumba került, magas hegyek közé. Utálta, gyűlölte azt a helyet. Úgy érezte, folyton lemarad valamiről, eltékozolja az életét a világ végén. Füst- és káoszfüggősége volt, polipfüggőség. Ő is a része volt az irgalom nélkül csapkodó hústömegnek. Egy éjjel azonban különös varázs ragadta magával egyre kétségbeesetten gyógyulni vágyó elméjét. Ő azóta varázstáncnak nevezi, ha ilyet lát. Vihar volt aznap, hatalmas, dörgedelmes vihar. Nem hagyta aludni. Kínjában, fáradtságában kiszaladt a szanatórium erkélyére s öklét rázta az ég felé. Aztán beléhasított. Nem messze, talán kétszáz méterre fénynyaláb vágódott ki az égből, s iszonytató mennydörgéssel taposott bele egy fa törzsébe. Több kilométer hosszan villant át az égen milliónyi ágra szakadva. A beteg embernek torkán akadt a szitok. Valami moccant a mélyében. Órákig nézte a vihart. Másnap olyat tett, mint hosszú élete alatt csak nagyon ritkán, akkor is muszájból. Bátortalan léptekkel eltávolodott az addig áldó betontól, s elindult megkeresni a villámhasította fát. Tudta, ezzel kívülállóvá válik. A betonimádó polip ilyet csak elvétve tesz. Mégsem az ismeretlen izgalma hajtotta. Sokkalta inkább a varázslat újbóli átélése. Nem kellett sokat keresnie, a csonka, szenes törzs vigyázó ujjként meredt a reggeli, tiszta égboltra. A beteg ember leült a kidőlt törzsre, s hallgatta a madarak dalát. Az ujjai finoman mozogni kezdtek, ahogyan egy láthatatlan hangszer hangjával társult a madarakhoz. A varázsdal teljesen elborította, s már későre járt, sötét volt, mire visszafelé indult a szanatórium felé. Az éjjeli séta újfajta borzongással töltötte el. Táncolt a Holdfénynek, titokban a Holdsövényen sétált a csillagokig. Reszketett az átélés szépségétől, többet nem tartott vissza magából semmit, teljesen átadta magát az érzésnek.
Éjszaka olyan kellemesen aludt, mint soha még azelőtt. Teljesen kipihenten ébredt, tettvágy sürgette. Gyors reggeli után kisietett az erdőbe. Borús idő volt, s a beteg ember a szürke égboltot figyelte, a legapróbb részleteket is alaposan megnézve. Órák óta ott volt már, egy kis tisztáson a szürke égbolt alatt. Pillanatokra a szürkeség a polipéletet idézte fel benne, s kezdett félni, hogy elveszíti a csodát. Mikor a félelem már majdhogynem teljesen elborította, mikor már hideg verejték kezdte kiverni, mikor már reszketett a félelemtől, hirtelen egy apró rés nyílott az égen, s egy fénypászma szökött át az óvatlan felhő között. Egy aprócska madárfészekre esett, ahonnan egy fióka nyújtogatta nyakát kíváncsian. A beteg ember felnevetett hirtelen kelt örömében. „Igen, ez az!” – gondolta – „Sosem vész el, mindig ott van a csoda, csak nem mindig egyszerű meglátni. Olyan, mintha a káoszpolipot látnám. Benne van, mélyen a csoda, de nem látja. Én viszont most már látom bennük. Szeretném megmutatni nekik, s odaadni ezt a boldogságot!”
A beteg ember hamar jobban lett, s hazautazott a szanatóriumból. Ahogyan hazaért, az ablak mellett ülve, a rohanás-tömeget figyelve írni kezdett, a rohanókról, a rohanóknak. A könyveit viszont sohasem adta ki. Miután megírta, visszaolvasta mindet, s úgy érezte, hogy ez mindenkinek nem, talán csak egy-egy embernek való. Kiment hát az utcára, az emberek közé, s mikor hirtelen érzés támadt benne, találomra odaadta valakinek. Nem várt köszönetet, sem semmi mást. Nem is kapott soha. Tudta, hiába adta oda a könyveit, nem biztos, hogy bárki érti rajta kívül. Át kell élni, máshogy nem lehet. De talán, ha legalább csak egynek segít, csak egy picit is, már megérte. És boldog volt, mikor erre gondolt.
Mikor szabad ideje engedte, vándorutakra indult, ahová néha elkísérte egy-egy rokona. Visszament a csodába, hogy megláthassa a leghétköznapibb dolgokban is. Meg is látta. Nem sokára azonban, bár tüdőbetegsége még mindig csak gyenge erejű volt, de az öregség rajta is erőt vett. Élete utolsó néhány hónapjában, csupán félig a világban, félig álmaiban élve feküd, s csak mosolygott. Nem félt a haláltól, sem a fájdalomtól. Teljes elégedettség ömlött el rajta. Senki nem értette, miért mosolyog, mikor tudja, hogy rövidesen meghal. De ő csak mosolygott. Elégedett volt, hiszen a szépségben, teljes életet élt.
Csak az utolsó napon mutatta meg neki. Mindenkit kiküldött a szobából, de a legkisebb unokáját megkérte, hogy maradjon vele egy kicsit. Mikor már kiment a család többi része, odafordult az unokájához. Gyönyörű kislány volt, úgy ragyogott a mosolya, mint a Nap. Sokáig nézték egymást, mosolyogva, csendben. A szürke égen át egy fénysugár vetült be az ablakon, egyenest a falra. A beteg ember felnevetett, s a kislány is vele nevetett.
„Látod azt a kis fényt?” – kérdezte a lányt. Persze, látta, kíváncsian mosolygott vissza a beteg emberre. „Tudod, amikor valamivel idősebb voltam, mint Te, elvesztem abban az őrületben, amit odakint látsz. Egy ugyanilyen fénysugár tanított meg újra boldogan mosolyogni. Azóta, bármikor is látom, érzem a csodát, ami mindenki életét átlengi. Csak, sajnos a legtöbben nem veszik észre. Jusson eszedbe a csoda, keresd meg Te is, hiszen benned is ott van. És emlékezz majd erre a fénysugárra.”
A kislány értette, hogy is ne értette volna? Nem tudta nem érteni. Megölelte a beteg embert, s ölelve mosolyogtak mindketten, az utolsó pillanatig, boldogan, semmitől sem félve, a csoda szívében lebegve. Most már ketten értették a fényfoltot a falon, s ketten, együtt örültek neki, egészen a legvégéig.
Írok, hogy legyen. De ezután senki ne kérdezze, néha miért is borulok el? Ez hajnalban volt, kedves Exer barátommal:
eleniorissus@gmail.com üzenete: Aztán mi van Veled?
[ exer ] üzenete: hm.
[ exer ] üzenete: lófasz és esti fény
eleniorissus@gmail.com üzenete: A lófaszról inkább nem akarok tudni...
Számolgattam kicsit...
Az eddigi idei távok, amiket megtettem nem is olyan szörnyűek, mint vártam. A gyalogutakat folyamatosan jegyzetelem, a többiről csak saccolt elképzeléseim vannak.
No meg az a kérdés, hogy vajon idei távnak vehetem-e a szilveszter éjjeli utat, vagy legalábbis annak egy részét? Az alábbi adatok egy nemleges válasz esetén igazak.
Sikerült eddig levonatozni kb. 5000km-t. Busszal nagyjából 400km körül tehettem meg, autóval nem tudom. Biciklin 60km magasában, de azt egy nap alatt. És a lényeg, a gyaloglás. Jelenleg 463km. Úgy rémlik, tavaly többet mentem, de ez sem rossz így. Még vagy kétszer ennyi a nyáron és azt mondom, jó év ez...
Ám mielőtt a megszállott triatlonosk felkapják a fejüket, hogy hehe, úszás nem volt, jelzem, hogy de. A Körösben. Mondjuk, tényleg nem sok. Ám törekszem ennek az aránynak a feljavítására.
Idevág, hogy nemrégiben előkerült egy kis kerámiaszobor, kezében egy zászlócskával, amit nem is oly régen kaptam édesanyámtól. Elmerengve forgattam a zászlócskát, elmélázva tűnődöm, tényleg ennyit volnék távol?
A felirat: "Várunk haza"
Ezt az sms-t Fáni barátomtól kaptam valamikor Karácsony és Szilveszter között. Azóta is nevetek rajta, mert ennyire tömören, egyszerűen soha nem láttam még megfogalmazva a dolgot.
"Kellemes mit is és egyéb azt kívánok. Fáni"
Köszönöm, lehet okulni. Talán nem kell mondani, nagyon jó haikui vannak...
Valahol mindenki szíve mélyén rejtőzik egyfajta sajátos, emberi kíváncsiság arra vonatkozólag, hogy vajon mennyit, hogy bír, mire képes. Ennek a kíváncsiságnak az eredendő oka minden tudós elme szerint más és más, bár legtöbben az emberi kollektív őrültség tényét és jelenlétét favorizálják e kérdésben. Ezen gondolat vesézésébe most inkább nem mennék bele, ám jelenleg tényként fogadom el, hogy az őrültség-elmélet hívei állanak közelebb az igazsághoz, mint bárki.
Valamiféle hasonló okból kifolyólag, négy nyíregyházi ismerősöm heveny bíztatásának meghatóan lágy szívvel engedve vetettem bele magamat egy efféle kérdésbe, s elméletünket a gyakorlatban is igazolni próbálván, regisztráltunk a Szent László-menet névre hallgató, egy menettársamat idézve: „szivatásra”.
A tények. Akad egy kevéske tapasztalatom a tájékozódásban, illetve viszonylag kitartóan tudok hosszú távon menni. A többiekről, akikkel indulni készültem efféle információs anyag nem állt rendelkezésemre, inkább az ellenkezőjének bús árnyai. Tereptérképünk nem volt, mert hát milyen is az, aki térképpel tud csak tájékozódni? A lábbelik tekintetében pedig indulás előtt úgy nézett ki a dolog, hogy túracipőm tudtommal csak nekem volt. Később kiderült, hogy ez nem teljesen igaz, ám ez sem okozott különösebb nyugalmat háborgó lelkemben, mivel volt, aki ott tartott, hogy még nem volt a lábán a cipője. Á, ezek ellenére bátrak és elszántak voltunk. Legalább ennyink legyen.
Lassan elérkezett az indulás napja. Az eredeti terv szerint az egyik legénynek, Zsöminek az édesapja vitt volna fel minket. Ők indultak volna Nyíregyházáról, engem felvettem volna Debrecenben, aztán irány Tata. Aztán kaptam egy telefont, hogy ez így nem igaz. Át kell mennem Nyíregyházára, majd ott felvesznek, és majd Polgár felé megyünk, autópályán. Az öröm elárasztott. Álltam, egy szál nadrágban, a cuccomat még el sem kezdtem összeszedni, és azt mondták, hogy egy órán belül kell majd indulnom. Saccra összeszedtem a cuccomat, bízva abban, hogy semmi lényeges nem marad ki, aztán spuri az állomásra. Gyors jegyvétel, hátamon nehéz táska. Kezdtem egészen emberinek érezni magamat. Az előző utak tapasztalataiból okulva úgy tűnt, ez jó út lesz. Szinte csak akkor jó egy út, ha rohanással, szervezési hibákkal, fejetlenséggel kezdődik.
Míg átértem Nyíregyházára egzisztencialista filozófiai szemelvényeket olvasgattam félálomban. Egészen szokatlan módon, csupán annyi kellemetlenség történt, hogy az egyik újabb típusú vonatot küldték. Azt, amelyiken a legkeskenyebb a széksorok közötti hely, s ez egy cseppnyi térfizikai problémát okozott számomra és táskám számára is. Bár majdnem sikerült megdönteni az azonos időben azonos helyen egynél több test nem tartózkodhat – elvét, egy idő után kénytelen voltam belátni e tétel megdöntésének aktuális szükségtelenségét. Ezen kívül semmi gubanc nem akadt, ami meglepett.
E meglepetés tündöklő fénye mellett szálltam le Nyíregyházán a vonatról. Paluska már a helyszínen volt, csak az késett, aki a korai indulást sürgette, ezzel némi anomáliát teremtve a tervezett és a valóságos tér-idő közeg között, ám egy mosollyal rendbetettük a dolgot. Nemsokára befutottak a késők is, bepakoltunk mindent. Még nagy hirtelenjében kiderült, hogy bár úgy volt, hogy este még bográcsozunk valamit és én teljesen rá is készültem, mégsem lesz szó ilyenről. Nem volt időm elszomorodni, mert indulás után elegendő volt arra figyelnem, hogy mikor kell még jobban kapaszkodni, s ez a gondolatkör a szomorkodásnak még az árnyékát is eltüntette.
A röpke hat órás út alatt rájöttem, hogy nem is kell annyira görcsösen markolnom az előttem ülő széktámláját, úgyhogy csatlakoztam a többiekhez és szundítottam magam is egy kevéskét. Pár apja már egyébként sem nagyon tudtam aludni. Aztán egyszer csak megérkeztünk. Míg a többieket vártuk, akik egy másik autóval jöttek, bevásároltunk kajánkat és sétáltunk Tatán egy kicsit. Akkor tűnt fel, hogy Zsömi lábán egy túrabakancs van, ami örömet okozott, hiszen ismertem azt a típust és az minden, csak nem rossz. Séta közben találkoztunk az Által-ér nevű többnyire folyó vízzel, bár talán a színes massza kifejezés jobban takarja a valóságot és Paluskával nem kevés bőrt lehúztunk a nevéről.
Visszaértünk, jöttek a többiek, majd egy gyors ismerkedés után megkerestük a kempinget. Ott lecuccoltunk, majd mivel hárman előrementek egy kicsit körbenézni, míg Paluskával ettünk, utánuk eredtünk. Telefonon szóltak a többiek, hogy elindultak a tó körül körbe. Így tettünk mi is. Utóbb azonban ráébredtünk, hogy ők a másik irányba indultak körbe, ám akkor jobban zavart minket az az elementáris erejű vihar, ami már nagyon is a nyakunkon volt. Szerencsére csak a csücskét kaptuk el, egy kevés esővel és nagyon erős széllel. Néhány kép készült is róla, amik itthon visszanézve nagyon jól sikerültek. Közben telefonon értekeztünk a többiekkel és megbeszéltük, hogy valahol találkozunk. Én három különböző lehetséges találkozási pontról tudok jelenleg, de elképzelhető, hogy voltak még, így tulajdonképpen természetszerűleg kerültük el egymást. Mi visszamentünk a kempingbe, megvártuk ott a többieket. Közben kiderült, hogy Paluskának van egy túrabakancsa, ugyanolyan, mint az enyém, csakhogy még nem volt a lábán. Rábeszéltem, hogy a menet előtt legalább egy fél órát járkáljon benne, hogy tudja, hol fog törni, és a kritikus pontok ismeretében néhány megfelelő helyre feltett sebtapasszal tudja enyhíteni a következő nap fájdalmait. Ezen felbuzdulva a többiek megérkezésekor el is indultunk újra a tóhoz. Valamilyen fesztivál volt éppen, abba csöppentünk bele. Élőzene, árusok mindenhol. Leültünk egy standnál, ittunk egy aperitifet, ettünk egy keveset és egy kellemes sör társaságában elmélkedtünk a másnapról. Ugyan alapvetően nem szeretem a sört és egy évben talán ha kétszer esik jól, ezúttal mégis kellemesen érintett ily közeli jelenléte.
Sörünk fogytán lassan elindultunk visszafelé egy földúton. Miután visszaértünk, felraktuk a sátrakat és kijelöltük, ki hol alszik. Ezen a ponton kétszeresen is sikerült rosszul járnom. Egyik részről, mert ketten kaptuk a nagyobbik sátrat, amit ugyebár nehezebb a testhővel befűteni, mint a kisebbik sátrat a másik három legénynek. Másik részről pedig, mert a mi sátrunk ajtaján nem volt cipzár, csak hat biztosítótű. Öröm az ürömben, legalább szellőzött.
Még némi diskurzus jelenléte állandósult rövid távon, ám ezt elalvásom ténye gyökerében támadta meg. Én tán öt órát is aludtam, mellettem Paluska nagyjából másfél órát, a többiek szintén öt körül. Zsömi édesapja – magunk között Zsömi bácsi – pedig az autóban aludt, mindannyiunknál többet.
Lassan összepakoltunk, jéghideg vízben megfürödtünk, fogat mostunk, leszedtük a sátrakat, majd ketten beültünk az autóba és elindultunk Zsömi bácsi vezetésével megkeresni a regisztrációs helyet. Elvileg hattól volt regisztráció, mi akkor indultunk. A hely, amit kerestünk, főtér néven volt jelölve, ám mint megtudtuk, Tatának nincsen főtere. Kiadósan elbolyongtunk, majd bő egy óra kutakodás után úgy határoztunk, hogy ahol vagyunk, az jó pont. Zsömi bácsi kirakott minket, majd visszament a többiekért. Zsömiért, Janiért és Gáborért. Mi ottmaradtunk, a templom előtt, szorgosan várakozva. Mikor befutottak a többiek, megreggeliztünk és észleltük, hogy szépen lassan katonai járművek és bakák lepik el a területet. A remény csillaga felkelt. Bár volt olyan katona, aki szintén a regisztrációs pont felől érdeklődött, és ezzel csepp mosollyal ajándékozott meg minket, nem estünk kétségbe. Tudtuk, mi jó helyen vagyunk, esetleg a regisztráció van rossz helyen. De szerencsére mikor elkezdték felállítani a sátrakat, kétségtelenné vált, hogy bizony, ide kellett jönnünk, csupán bősz honvédségünk késett szolíd másfél órát. Ennek megörülve Paluskával nyakunkba vettük a várost, hogy keressünk egy helyet, ahol még egy kávét meg tudunk inni. Ez megtörtént, megkávéztunk, visszamentünk, regisztráltunk, nem is sokára pedig, fél tíz után egy kicsivel elindultunk.
Az elején még mind a száznegyvenkilenc ember egy bolyban haladt, s csak lassan kezdtünk szétoszlani. Előttünk két srác felváltva vitte egy katonai zászlót, s a többiek javaslatára, mi azt követtük. Már majdnem elértük a laktanyát, mikor hihetetlen kacajra fakasztott az az úriember, aki pizzarendelős papírokat osztogatott. Kaptunk mi is, gondoltuk jó lesz majd, ha hajnalban telefonálunk, nagyon éhesen, hogy itt vagyunk a dzsindzsásban és szeretnénk két sajtos pizzát rendelni.
Pár perc múlva már az első igazolási ponton jártunk. Aláírattuk papírjainkat, majd mivel az utat előttünk bokáig lepte a víz, felmásztunk az út melletti betoncsíkra, ami megvolt néhol harminc centi széles is és ott mentünk tovább. Szerencsére ez a betoncsíkocskát gyakran szakították meg csatornanyílások és egyéb kellemességek, így rettentően örültünk, mikor a végére értünk. Aztán jött a lőtér. Mire a végére értünk, elveszítettük szemünk elől az előttünk haladókat és azon tanakodtunk, merre volna ildomos továbbmenni. A mögöttünk jövők helyes utat mutattak nekünk, tovább tudtunk menni.
Egy jó darabon művelt földtáblák mellett haladtunk, árnyék nélkül, tűző napon, de szerencsére közel egy óra után már jött egy erdősebb rész. Ezen a ponton beértünk három katonát, s mögéjük szegődtünk abban bízva, hogy csak menni fog így a tájékozódás. Ez komoly hibának bizonyult, ám erre csak akkor ébredtünk rá tényleges súlyában, mikor beértünk Vértesszőlősre és kiderült, hogy csak egy heggyel vagyunk arrébb a kelleténél. Kicsit érdeklődtünk a helyiektől, majd a katonákkal karöltve megbeszéltük, hogy ha megtaláljuk a piros szalaggal jelzett túrautat, akkor azon haladva, vissza a hegyre, annak is a másik oldalára, a lehető legrövidebb úton jutunk az elkerült igazolóponthoz. A bakák leültek pihenni, mi továbbmentünk.
Rajtam teljesen kitört a mehetnék, úgyhogy azt csináltam, hogy előrementem, az utat figyelve, fényképeztem, majd bevártam a többieket. Ebben a menetrendben találkoztunk katonákkal, akik szintén mellémentek egy heggyel, s egy darabon együtt mentünk tovább. Nem is oly sokára elértük az igazolási pontot. Aláírattuk papírjainkat, zoknit cseréltünk, hintőporoztuk a lábunkat, kaptunk egy kevés vizet, majd továbbmentünk. A többieken már látszott, hogy kezdenek fáradni. Szerintem rajtam is.
Ahogy elindultunk, még gyorsan útbaigazítottam egy bakacsapatot, akik aztán egy darabon velünk is tartottak. Menet közben még gyűjtöttem egy kevés turbolyát is. Közben pedig kellemesen elbeszélgettünk a katonákkal. Az idő egyre melegebb lett, vizünk már alig volt. Paluska elkezdett komolyan rosszul lenni, de ahhoz képest jól tartotta magát. Nemsokára az út kicsit árnyékosabb szakaszra vezetett és elkezdett a gerincről ereszkedni velünk. A csoportunk kicsit szétszóródott. Zsömi előrébb beszélgetett egy tüzérrel, mi pedig három tiszt mögött mentünk. Az egyik hirtelen felkapta a fejét, hallgatózni kezdtünk, gyorsan tájoltuk magunkat, majd rájöttünk, hogy mellettünk van egy autóút és hogyha egy kicsit lecsapunk az útból, a dzsindzsáson át, akkor tudunk rövidíteni valamennyikét. Így is tettünk. Egy szemüveges katona jött még ott velünk, nagyon kellemes társaságként. Utóbb sajnos kiderült, hogy egy nagyon komoly vérhólyag miatt Ő nem tudott végigjönni. Ő érezte meg először a sülő szalonna illatát. Bősz mosolyba fordult ajakunk. Mint kiderült, ez egy kósza csoport jelenlétének következménye volt, nem pedig az igazolóhely jele, ám az igazoló innen nem volt mesze. Gyorsan megtettük az utat, mivel úgy tudtuk, kapunk valami ebédet is. Odaérve láttuk, hogy sokan üldögélnek a földön, bőszen táplálkozva. Mi is igazoltattuk okmányaink, majd leültünk enni. Az ellátmány szerint egy banánt, egy narancsot, egy csokit és egy csomag szőlőcukrot kaptunk, illetve, és ennek örültünk igazán, egy üveg hideg ásványvizet. Befutott Zsömi bácsi is – egyébként János névre hallgat – és vele együtt az autóban hagyott kajánk is. Ebédeltünk egy kicsit, leápoltuk a lábunkat és zoknit cseréltünk. Azt számolgattuk, hogy indulás óta cirka huszonöt kilométert tettünk meg térkép szerint – valójában jóval többet, mivel elnéztük egy párszor az utat - és ez az első három percnél hosszabb pihenőnk. Ezen a ponton Palu már kezdte összekapni magát, most Zsömi volt egy kicsit rosszabbul.
Evés után elkezdtük megtervezni az utat. Azt számolgattuk, hogy még egyszer ennyit kellene mennünk, tehát nagyjából harminc, harmincöt kilométert, de talán ezen lehet valahogyan kurtítani. Mielőtt beérkeztünk, egyébként is láttunk bakákat visszafelé jönni, akik szóltak, hogy erre rövidebb. Találtunk is egy jó utat, ami durván egy óra rövidítést jelentett. Végig kijelöl túraösvényeken vezetett egy nagyon rövid szakasztól eltekintve, jelet pedig kezdek egészen kielégítően követni. A csoportunk megválasztott vezetőnek, úgyhogy megindultunk. Szerencsére sikerült gyorsan haladni. Már legalább hárman túl voltak közülünk az első holtponton, úgyhogy a tempónk is jó volt. Elég gyors ahhoz, hogy tényleg haladjunk, de nem túl gyors ahhoz, hogy ne tudjunk nézelődni. Aztán végig a jelen haladva, egy kritikus kereszteződésnél találkoztunk egy bő tíz főből álló katonacsapattal. Velük mentünk tovább, ami nem bizonyult hibának, mivel köztük is volt egy viszonylag biztosan tájékozódó, meg köztünk is, így együtt nem tudtuk aztán, hogy merre kellene a következő elágazásnál menni. A jel, amit követtünk, nyom nélkül tűnt el, de sikerült nagyjából kilogikázni, hogy merre lehet a következő állomás, Vértestolna. Ekkorra már bizonyossá vált, hogy a katonai térkép terepre nem elég.
Lassan sík terepre értünk és egy villanyvezeték helyének hozzávetőlegesen pontos datálásával ráébredtünk, hogy ugyan eltévedtünk, ám ez az eltévedés kivételesen rövidebb út bejárásához vezetett. Ez a rövidebb út egy óra múlva belevezetett ez eredeti útterv egyik jelzett útjába is. Innen egy bő fél órányira már a következő célunk volt, Vértestolna. Ez után a település után egy kereszteződésnél pedig a következő igazolási pont várt. Fél hat magaslatában értünk oda. Ott aztán mondták, hogy a futók már négy körül le is zuhanyoztak. Paluska meg akarta őket kövezni, mert csalásnak vette, hogy futók is mehetnek gyalogtúrán és a két stílust nem különítik el egymástól erősen.
Ezen a ponton már nagyon fájt a lábunk és már nem is nagyon tudtunk mit csinálni vele. Ha csak pár percre álltunk is meg, nehéz és fájdalmas volt újra elindulni, főként pedig lassú. Ez első komolyabb hólyagok is kijöttek, s már öröm volt leülni. Az a rossz ebben, hogy egyre jobban kell a pihenő, ám egyre rosszabb a pihenő után újra elindulni.
Tíz perces menetszünetünk után nagyon nem akaródzott felállni, különösen, hogy az előttünk álló szakasz végig betonon tart. Kezdett fájni a betonon járás, úgyhogy próbáltam az út mellett menni, ami bevált, ha füves volt, fájt ha kavicsos.
Mikor elindultunk, mindenkin látszott, hogy kezdi nehezen viselni, de bíztatott, hogy már túlvagyunk a felén. Zsömi ismét kezdett egy holtpontra sodródni. Szerencsére egy házaspárhoz keveredtünk, akik nagyon jó humorérzékkel sokat könnyítetek rajtunk. Az új szakasz felétől sokat nevettünk együtt. Gyorsabban szállt az idő, és az a lassulás, ami kezdett előjönni elszállt. Újra egészen emberi tempóban tudtunk haladni. Gyakorlatilag ezzel a házaspárral tettük meg az út hátralévő részét. Viccelődtünk, még tejet is kaptunk. Ennél többet kérni sem lehetett volna.
Valahogy legyalogoltuk a távot és beértünk Tardosra. Kétszáz méterre az igazolóponttól beültünk egy kocsmába egy kávét meginni. Gyorsan lábat ápoltunk, de ekkor már fájt minden mozdulat. A lábujjak behajlítása, a boka mozdítása, a cipő felvétele. Valahogy elmentünk a legközelebbi pontig, de ott már nem akartunk megállni. Igazoltattunk, ettünk egy banánt, amit adtak és mentünk tovább a betonúton. Kezdtünk erősen sántítani is, de kicsit zavarba jöttem, mikor ráébredtem, hogy éppen mindkét lábamra egyszerre sántítok és ez gyorsuló mozgáshoz vezet. A zavart helyreállítandó véletlen belerúgtam egy kőbe, ami automatikusan a bal felé sántításra tette a hangsúlyt, így a kérdést megoldottnak vettem.
Az úton belefutottunk a később csak Hadnagyúrnak nevezett katonába. Ő is csapódott hozzánk, együtt mentünk tovább. Már erősen sötétedett, úgyhogy úgy voltunk vele, hogy talán jobb együtt eltévedni, mert ha nagyon nagy a baj, nagyobb a választék, hogy kit együnk meg először. Egyébként együtt is ugyanolyan könnyű eltévedni, mint egyedül.
Egy GPS-nek hála, egy kicsit kurtítottunk az úton. Átvágtunk a dzsindzsáson, szögesdrótkerítéseken, derékig a gazban, de megtaláltuk az utat, amit kerestünk. Egy kereszteződés azonban megfogott minket. ,ár éppen azon gondolkoztunk, hogy elindulunk a rossz irányba, mikor egy GPS-t profin kezelő legény és kedvese húzott el mellettünk. Csapódtunk hozzájuk, mivel a biztos vezetés sanda lehetőségének árnyékát véltük felfedezni a legényben és nem kellett csalódnunk. Előszedtük közben a lámpáinkat, ami okozott némi viccet, mert átlagban két emberre jutott egy lámpa. Megoldottuk. Paluskával az elől haladókhoz csapódtunk. Ha hátul maradtunk volna, jobban érezzük a fáradtságot. Botorkálva, néha csoszogva mentünk, de még így is jó tempóban. GPS-es vezetőnkön a fáradtságnak árnyéka sem látszott. Ám egyszer csak megtorpant. Mi ijedten néztünk össze. Baj van. A legény elgondolkozott egy kicsit, majd közölte, hogy ha levágunk egy kicsit az útból, úgy sokat tudunk rövidíteni. Ezzel elindult lefelé a meredek dzsumbujban. Mikor leért szólt, hogy mehetünk. Út nem volt, viszont a föld remekül csúszott, így semmi nem akadályozhatta meg, hogy gőzerővel csapódjunk a ránk válogatott tüskeméretekkel váró bokrokba. Örömünk lassan, ám annál biztosabban közelített a határtalanság felé. A sűrűben bolyongva felmerült egy aprócska, ám szerintünk egyre valószínűbb eshetőség. Gondolatunkat Jani öntötte verbális formába és osztotta meg velünk. Míg a két igazolási pont közötti utakat fürkészte a GPS-es, mi próbáltunk rájönni, hol lehetünk. Jani felvetése arra vonatkozott, hogy ha a srác beüti az indulási és az érkezési koordinátákat hogy azok alapján tájoljuk magunkat, esélyes, hogy a gép csak egy nagy smile-t dobna ki. A szörnyű az, hogy erre láttunk valamelyest esélyt.
Végül valahogy sikerült a dzsindzsáson át egy útra verekedni magunkat, ahonnan már könnyen beértünk a következő célhelyre. Talán az az igazolási pont volt a legnehezebb. Már leülni is fájt. Tudtommal a legtöbben ennél a pontnál adták fel, Dunaszentmiklóson. Innen még vagy tizenöt kilométer volt hátra. Engedtünk magunknak tíz perc pihenőt. Órával mértük. Addig nyújtottuk a lábainkat. Az idő leteltével talpra kecmeregtünk valahogyan, gyorsan utat terveztünk, aztán indultunk tovább. A frissen, odvas rejtekéből orvul előmászó derékfájás már szinte fel sem tűnt.
Először betonúton kellett menni, de hamar felkaptattunk egy gerincre, ahonnan gyönyörű kilátásunk volt. A Szent Iván nap éjjele az év legrövidebb éjjele. Az éjfélhez közelítve még mindig vérvörös volt a látóhatár. A tiszta égbolt csillagmilliókat foglalt magába. Alattunk pedig Tata nem is annyira távoli fényei.
Lassan ereszkedni kezdtünk, közelítve az utolsó pontot. Ennek a pontnak a GPS-koordinátáit hibásan adták meg, így kétszáz méter eltérés keletkezett, de azért csak odataláltunk éjfél magasában. Egy orvosi teherautó, egy tábortűz, öt-hat katona a földön ülve. Írattuk alá papírjainkat és azon gondolkoztunk, hogy innen mi is autóval megyünk. A lábam, mint az ólom, esetleg csak kellemetlenebb a kipárolgása. Lágyan homályosodott a látásom, sajgott a derekam. A házaspár, akikkel jöttünk, máris ment tovább, a Hadnagyúrral egyetemben, hogy szintidőn belül beérjenek. Zsömi viszont leült és úgymaradt. Bárhogy próbálkoztunk, Zsömi szinte már magán kívül annyit nyögött ki összesen, hogy tíz perc múlva megpróbálja. Megkérdeztem Palut, hogy bír-e jönni. Már csak hat kilométer volt háta. Nem akartam itt megállni, bár hozzáteszem, hogy majdnem ugyanennyire azon voltam, hogy elfekszek, aztán keltsenek fel reggel. Már kezdtem behajlítani a térdemet, hogy leüljek, mikor megszólalt a GPS-es, hogy megyünk-e? Palura néztem, biccentett. Zsömi csapattársai Zsömit élesztgették. Megbeszéltük, hogy majd jönnek ha bírnak, mi megpróbáljuk most. Elindultunk.
Az egész hátralévő út betonon vezetett. Minden lépés fájt. Amennyire tudtam, az út mellett mentem, de akárhányszor kavicsra léptem, még jobban fájt. Mögöttem Paluska, lámpa nélkül. A szemei a felakadás határán álltak néhány ponton. Beszélni kellett hozzá, arra is ritkán válaszolt. Hat kilométer ilyen hosszú sohasem volt még. Nemsokára két előttünk imbolygó fénypöttyről kiderült, hogy az előrement házaspár az. Összemosolyogtunk és mentünk tovább. Lépés lépés után, az önkívület árnyékai között, éjjel, egy műút szélén a világ végén. Végre elértük a felüljárót, ami alatt az első szakasz útja vezetett. Innen még majdnem egy kilométer volt hátra, de hogy be fogunk érni, erőt adott. Lassan Palu is átesett a holtponton. Lemásztunk az útra, újra a betoncsíkon mentünk a víz felett. Folyamatosan világítani kellett hátra is, mert a hatból két embernek nem volt lámpája.
A célegyenesbe érve a házaspár hölgytagja rám mosolyogva megkérdezte, hogy futunk-e, de Ő sem gondolta komolyan. Valahogy sikerült elvonszolni magunkat a célpontig, odaadtuk az igazolópapírt, majd szolídan lerogytunk a fűbe. Ugyan éljenzésre számítottunk, de nem lett nagy orrfelhúzás abból, hogy egy udvarias és tényleg elismerő gratulációt kaptunk. Kezdett nem érdekelni semmi. Pár perc múlva összeszedtük annyira magunkat, hogy a pihenőhelyig elmenjünk. Egy nagy fehér sátrat állítottak fel e célból. Benne zuhanyzó, mellékhelység, az étkező- és az alvóhely pedig egyben. Egy hátsó ágyra ledobtuk a cumónkat, magunkba tömtük az előmelegített konzervételt, még egy cigarettára gyújtottunk. Közben hír kaptunk, hogy utánunk egy órával megérkeztek Zsömiék is, viszont Zsömi már a sebészeten van. Mivel az apja vitte be, és az Ő kocsijában volt a hálózsákunk, ellenben hideg volt, magamra húztam az anorákot és beestem az ágyba aludni. Aggódtam Zsömi miatt, de nem voltam igazán magamnál ahhoz, hogy ténylegesen felfogjam, mi történik. Az elalvásban viszont a félálomnál nem jutottam tovább, a lábam lüktető fájdalma nem hagyott. Palu behozta a hálózsákot, valahogy levetkőztem, belemásztam, még Janit kérdeztem Zsömiről, majd elaludtam, valahol a válasza közepe tájékán.
Majdhogynem teljes négy órát sikerült aludnom is. Felkelve mellettem Palu dörzsölte a szemét, egyel arrébb pedig Zsömi édesapja ült aggódva fia ágya felett. Hét óra volt akkor. Összeszedtem magamat, megpróbáltam felállni. Ez elsőre nem sikerült, úgyhogy jobban megnéztem a lábamat. Két olyan helyen volt hólyag, ahol még soha előtte, de ezen kívül csak nagyon csúnyán e volt dagadva. Paluval azon nevettünk, hogy nekem a belső oldalon nem látszik a bokacsont a dagadástól, neki a külsőn. Közbe kiderült, hogy Zsömivel nincsen semmi gond, csupán a bal lábában nagyon nagy volt a túlterheltség és egy időre feladta a teste. Csak a díjkiosztón tudtam meg, hogy az utolsó ellenőrzőponttól Jani és Gábor a vállukon cipelték be.
Zuhanyoztunk, ettünk, dohányoztunk. Nemsokára már a tegnapi házaspárral nevettünk a szabadban. Időközbe felkeltek a többiek is, bár Zsömi nagyon rossz állapotban volt, valahol az önkívület határán.
Kilenc órakor indult velünk a busz a díjkiosztóra, ami tízkor kezdődött. A buszról leszállni már önmagában élmény volt. Először is, mindenki úgy járt, mintha minimum hatvan évvel volna idősebb, másodszor, a busz lépcsője meredek volt. Kézzel-lábbal kapaszkodtunk, ahová csak tudtunk. Itt Zsöminek volt igaza. Ő egyszerűen leesett és elkapták. Szinte irigyeltük.
Ellenben a legnagyobb gondunk a lábfájáson túl a kávé hiánya volt. Az egyetlen helyre mentünk hát még a díjkiosztás előtt, ahol esélyes volt, hogy kapunk egy kávét, de a várakozásoknak megfelelően nem volt ott semmilyen koffeintartalmú dolog. Bár ezt éppen akár meg is lehetett volna jósolni. Borús gondolatok között apró butaságokon nevetve visszabicegtünk a helyünkre. Útközben azonban sor került egy hihetetlen bravúrra. Bemutatása után sokan irigykedve néztek. Ugrottam egyet húsz centi magasról és nem kiáltoztam, mikor földet értem. Dagadtam a büszkeségtől.
Visszaérve aztán Paluska egy rettentően elmés gondolatát is volt szerencsém hallani. Konkrétan azon gondolkozott már egy órája, hogy ugyebár vannak filmek, mint például a Jurassic Park, ahol rettentően kis fizikumú emberkék, akiknek nincsen túratapasztalatuk, két napon át napi tizenhat órában futnak a dinoszauruszok elől. Na de hogyhogy nem fáj a lábuk? Erre nem tudtam mit mondani. Inkább gratuláltam.
Lassan elkezdődött a díjkiosztó. Jani, Gábor és Zsömi összesen két díjat kaptak. Az egyik a harmadikként beérő csapat díja volt, a másik a legbecsületesebb csapat díja, mivel Zsömit a vállukon cipelték a célig. Gratuláltunk, bőszen, többször is, majd sorba álltunk a saját oklevelünkért. Kicsit sajnálom, hogy nem volt ráírva, hogy hányadikként értünk be, de azért mégis jól esett.
Egy pár adatot meg is jegyeztem. Összesen száznegyvenkilenc ember indult. Ebből tizenöten csapatban. Két katonai és három civil csapat volt. Egy katonai és három civil csapat ért be. Ha jól emlékszem, körülbelül a versenyzők egyharmada adta fel valahol. Köztük többen olyanok is, akikkel találkoztunk út közben. Sajnáltam, ahogyan a vár szélén ültek. Megkedveltem Őket. A Hadnagyúrnak sikerült a szintidőn belüli érkezés, büszke is volt, hiszen ezzel új minősítést szerzett magának. Valahogy pedig nekem is sikerült negyvenkettedikként bevinni magamat.
A nagy kölcsönös gratulációkat követően elindultunk erősen bicegve az autók felé. Paluskával még leváltunk, hogy egy kávét igyunk, majd mentünk a többiekhez. Gyorsan elrendeztük a lomjainkat, majd indultunk. Valahol Tatabánya körül pislogtam egyet és legközelebb Gyöngyösnél nyitottam ki a szememet. Aztán ott is pislogtam egyet és már Nyíregyházán voltunk. Még összedobtunk egy vonatjegyre, hogy haza tudjak menni, de csak hogy érezzem, hogy Fortunának lehet rossz kedve is, körülbelül két perccel késtem le a vonatomat. Búsan ittam egy kávét, majd felszálltam a következőre. Ott is pislogtam egyet Császárszállásnál és legközelebb Apafa magaslatában nyitottam szemeimet a világra. Ott elhatároztam, hogy a Csapókertben szállok le, mert onnan egyszerűbb és rövidebb gyalog hazajutni. Míg oda beértünk, azon tanakodtam, hogy milyen jó is ez a pislogás dolog. Körülbelül hét órát utaztam aznap így. Lehet, rá kellene szokni, hogy elindulok, pislogok egyet és már majdnem ott vagyok. Edzeni fogok rá, gyakorolni, és aztán lassan talán az ébredési pontot is közelebb tudom vinni a célpontomhoz.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokon tanakodva szálltam le Debrecen-Cspókertben és vettem hazafelé az irányt. Út közben végig bicegtem, néha felszisszentem a talpamat égető, kellemetlen érzéstől, de végig mosolyogtam.
Hazaérve számoltam utána a dolgoknak. Még út közben, a legvégén járva felmértük mindenféle térképek és GPS-ek és egyéb eszközök segítségével, hogy mekkora távot tettünk meg. Nyolcvanhárom kilométert, tizenhat óra alatt, amiben benne van összesen másfél óra pihenő is. Igaz, elég lett volna nagyjából hetvenet, és nem örömmel teljesítettük ezt túl. A GPS-ek nélkül talán még most is ott bolyonganánk, de ez akkor sem rossz teljesítmény szerintem. Megért egy pár napos vizes borogatást és egy kétnapos lázat. Ami viszont biztos, hogy megyünk jövőre is. Maximum feladjuk.
- Hol vagyok?
- Ahol csak te vagy.
- És Te ki vagy?
- Te.
- Értem. Akkor mélyre sikerült jutni. Bár nem vártam, hogy ennyire. Mégis… miért kerültem ide?
- Mert menekülsz magad elől.
- De akkor pont nem itt kellene lennem.
- Amit eddig útmutatásul kaptál magadtól, félreértetted, vagy nem mertél vele élni. Ezért vagy most itt. Elhanyagoltad, de dolgod van ezzel a hellyel.
- Milyen dologra gondolsz?
- Nézz körül.
- Falakat látok. Port. Egy elszáradt csokrot egy kőasztalon.
- Sajnos. A falak a saját kifelé mutatott lényedet jelzik. Minél vaskosabbak és tömörebbek, annál komolyabb benned a feszélyezettség. Persze, ennek számos formája lehet, de egy a gyökerük. És bármit látsz is gyökérnek, az alapja a létbizonytalanság, a létfélelem, ami miatt magadat falakkal takarod el világtól.
- Értem.
- Nem hiszem.
- De, hiszen azért nem vállalom a gondolataimat, mert túlontúl különböznek. Vagy, legalábbis én úgy érzem.
- Csak Te érzed úgy. Nem tudod, mi lehet másban, hiszen másnak is ott vannak a falai. Lehet, hogy ugyanúgy lát, mint Te, csak nem meri kimondani, mert attól fél, hogy bolondnak fogod gondolni.
- Tehát arra gondolsz, hogy felesleges a takargatás, mondjam ki a gondolataimat?
- Nem. Éld meg őket. Élj úgy, ahogyan látod. Ha nem tudsz, teremtsd meg a feltételeit és tedd meg. A mélyedből érkező sugallatok lesznek majd, amik ebben segítenek, amik léted valós célja felé sodornak.
- De, ha ezeket megteszem, akkor tényleg bolondnak néznek. Hiszen a céljaim azok…
- Azok nem is biztos, hogy a Te céljaid. Gondolj csak bele. Egész életedben egy tömegek által elfogadott értékrendet képviseltél. Bizonyos értelemen alkalmazkodtál is hozzájuk, hiszen még mindig emberek között élsz. Ezekkel a konvenciókkal, amennyiben egy értelmes élet lehetőségét és előfeltételeit kívánják létrehozni, nincsen semmi baj. Csakhogy. Azok a konvenciók, amik ma jelen vannak, külsőségeken alapulnak, pontosan ezért próbálnak egy törvény általi erkölcsöt létrehozni, ahelyett, hogy saját, mély, mondhatni az morál feletti morálodat céloznák meg. Ez csak komoly önismerettel érhető el. És ez egy olyan út, amely végül a saját tényleges céljaid felé vezethet.
- Értem. Tehát bármit megtehetek. Nincsen igazán következménye, hiszen a saját morálomat keresem, illetve próbálom átlépni. Ami következmény lehet, az számomra előnyös, hiszen megtapasztalom a belső lényeget, vagy legalábbis közelebb jutok hozzá.
- Majdnem. Kitételek kellene, különben ezzel az elvvel egy nap alatt kiírtanánk saját magunkat.
- Milyen kitételek.
- Olyanok, amelyek ennek a próbálkozásnak irányt adnak. Ezeket beismerés, felismerés által a legkönnyebb felismerni, ám élni velük néha nehezebbnek tűnhet.
- Mondj ilyen kitételeket.
- Van a megérzésnek egy nehezen leírható formája, amely egy nagyon mély bensőből fakad. Ez a fajta megérzés sokszor párosul felismerésekkel. Talán jobb szó volna rá a szerelem, hiszen erejében, talán még felül is múlja azt. Ez az érzés eláraszt és nyitottabbnak, egyértelműbbnek tűnik, ami körülvesz. Ez a misztikus szerelem, ami nem vakká, hanem ellenkezőleg, élesebb szeművé tesz álljon kitételként. Minél többet figyelsz rá, annál többször érzed majd. Ha magadat el tudod fogadni magadnak, akkor pedig szinte folyamatosan kísérni fog.
- De ki vagyok én?
- Te vagy Te. Ennél többet nem tudok mondani, magadnak kell ezt megértened.
- Értem. Ugye ilyen érzései vannak másnak is?
- Természetesen. Bár inkább érzet ez. Nem csak a szíveddel érzed, hanem teljesen áthat. Egy nagyon is erős érzet.
- Ha viszont ezt el kell másról fogadnom, akkor ő máris korlátozhat a keresésben.
- Nem. Ugyanis, ha ő korlátoz, akkor vagy Neked kell engedni, elfogadni tanulni, vagy pedig őt kell az elfogadás megtanulására késztetned. Ebben segíteni fog majd az érzet. Ha pedig esetleg nem jön, akkor engedj magad inkább. Ám ha mégsem teszed, óvakodj, nehogy akár egy cseppnyi felesleges nyomást is használj, míg erőd egyenes használatától egyenesen zárkózz el. Hiszen a hatalom akkor tesz igazán erőssé, ha meg tudsz szabadulni attól a vágytól, hogy használd. A testi hatalom is ilyen. Hogy jobban értsd. Bántani csak azt bántjuk, akitől félünk, illetve akiben vagy benne van, vagy nála van az, amitől félünk. Hacsak nem tudjuk ezt is uralni magunkban. Hogy mi lehet az, amitől félünk, annak sok közvetlen szintje lehet, ám mindegyik egy külsőtől teljesen független, belső indíttatásig fog vezetni. Konkrétan, a veszteség félelméhez. Mert félünk a haláltól, félünk a hozzánk közel állók kárától, a saját létünk bizonytalanságától, magunktól, aki ezeket a félelmeket elénk tudná tárni, hiszen félünk attól is, hogy ezekkel nem lehet mit kezdeni. Csakhogy lehet. Ám nem figyelni rá valóban egyszerűbb, ezért is a ma csillogásvilága. Viszont ez csupán fény-űzés. És ha elűzik a fényt, akkor sötét marad. A félelem viszont voltaképpen semmi. Nem létezik. Az a bennünk tátongó üresség félelme, csakhogy bennünk nem tátong üresség. Ha csupán azt fogadjuk el, hogy Isten a saját képére teremtett, akkor máris látjuk, hogy bennünk van az egész világ. Mi vagyunk az esszenciája. Az a csepp, amiben az egész teremtett világ lényegében összegyűlt. Ám erről nem tudunk. Ez okozza a dilemmánkat. Nem értjük a magunk felé szóló hívást, az érzeteket és amit nem értünk, attól félünk. Így a bennünk rejlő üresség hitével ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy kívül kell maradandót alkotnunk. És igazán ezt féltjük. Minden bukás egy kis halál és az ember retteg a haláltól. Függetlenül attól, hogy mit gondol, mi lesz utána. Más oldalról megközelítve pedig minden minket ért sérülés, legyen fizikai, lelki, vagy a szellemé, emlékeztet múlandóságunkra, esetlenségünkre, törékenységünkre. És ettől kétségbe esni és a seb-mutatta hiányokat nem kijavítani, mi több, először támadni, nehogy a másik hamarább üssön, valóban könnyebbnek tűnik, mint elfogadni, hogy az ilyen sérülésektől, ha nem esünk az önsajnálat hibájába, nem tudunk komolyan megsérülni. Hiszen ami igazán nagy sebet tud adni, az mi magunk vagyunk, a saját félelmünkkel. És ezektől a félelmektől a létünket bizonytalannak érezzük, ám az ember lustasága miatt nem feloldani akarjuk ezt, hanem elleplezni, takargatni, megfeledkezni róla. Így az élet a halálfélelemtől való meneküléssé válik. Már nem is a haláltól félünk igazán. A félelemtől. És hogy ne féljünk, külső hatalmat kívánunk magunknak. Csakhogy a külső hatalom csak külső erőket ad, belülről nem erősít. Mi több, könnyen részeggé tehet. Ha egy kis hatalmam van, könnyebb többet akarni, mint ha egyáltalán semennyi sem lenne. És már a hatalmamat is elkezdem félteni. És láncszerűen, tovább és tovább.
- Ezt eddig értem. De akkor mit csináljak a hatalommal?
- Tanulj meg szívfájdalom nélkül lemondani róla. Vagy ha meg is tartasz valamennyit, legyél ennek a képességnek a birtokában. Ezzel megfosztod magadat a külső hatalom akarásától és mély, valósabb belsőd felé fordulhatsz, hogy megtanuld a magad feletti hatalom akarását, amivel aztán a félelmeidet először uralni tudod, majd elengedni is. Aztán ha félelmeidet elengedted, már a magad feletti hatalmat is el fogod, hiszen semmi sem lesz, ami életben tartsa.
- De ha a külső ennyire nem fontos, akkor mi az oka a létének?
- Iránymutatás, segítség, jelzés. Mind lehet. Helyzete válogatja. Viszont nem árt figyelni, hogy a külső létezés mely részein van fény-űzés, s a belsődre figyelve keresni a megfelelő helyeket az egyes kérdésekhez. Nem szabad az elzárkózás, hiszen ha a világból bármit megtagadsz, voltaképpen a saját tapasztalatod, saját magad egy részét is megtagadod. Ám tégy különbséget semmi és valami között.
- A félelem akkor semmi.
- Igen. A fény-űzés is. Ellenben a létezés fátyla, a Maya valami. Méghozzá olyan valami, ami csak akkor válik semmivé, ha már túl vagy rajta. Ez az a fátyol, ami a létezés valóságát takarja el a szemed elől. Ennek egy következménye a halálimádat, legyen rejtet, vagy burkolt akár, s egy másik a sötétségimádat is.
- Ezt értem. De a félelem nem ugyanúgy működik? Mármint, hogy csak akkor válik semmivé, ha már túl vagyok rajta?
- Nem. A félelem eredendően semmi volt és abból kelt semmi-létre, majd hullik vissza a semmibe.
- És ha megszűnik a lét fátyla, mást látok majd?
- Csak máshogyan. Más érzetekkel, másként. Össze fog állni, egységbe kerül és elkezded a létedet egy egység-világban, s legyen az bármennyire kaotikus is, értelemmel bíró lesz, hiszen ahogyan egy úton a kis feladatok nagyokká állanak, s a nagyok még nagyobbakká, ugyanúgy történik itt is.
- Értem. És köszönöm. Talán lassan megyek is. Azt hiszem, megéreztem egy áthatott valamit, bár nem tudom szavakba önteni még.
- Várj. Valamit elfeledtél. Itt hagynád a bensőd templomát, hogy sem nem takarítod fel a vastag port, sem pedig nem cseréled ki a virágot frissre a vázában?
- De, azt nem akartam elmulasztani. És köszönöm.
Én köszönöm. Jó utat!Két nap ázás után ma reggel kiszedtem a karikást a lenolajból, jól beledörzsöltem az olajat, s félretettem, hogy álljon egy kicsit még holnapig. Ám a vágy, hogy kezembe véve csattintsak egy párat vele, szinte ellenállhatatlan súlyként húz, s immáron kérdésessé vált, hogy hagyom-e eme indíttatásom holnapig, vagy élek neki már ma. Ugyanis holnap megyek ismét a Hortobágyra dolgozni. Múlt szombaton voltam először, kedves tanítóm, Kaszás Ákos oldalán, ám Ő e héten nem tud jönni, lévén Szatmárban lesz. Múlt héten viszont állítólag a tévében is benne voltunk, mivel egy újonnan nyílt népművészeti műhelysorban dolgoztunk. Nekem annyi maradt meg a dologból, hogy raktuk ki a nemezt, közben jött egy pasas, aki a kameráját beletolta a munkába, és integettem neki, hogy menjen hátrébb, mert nem férek tőle a dolgomhoz. Közben németül csacsogtak a vendégek a háttérben.
Most elvileg egy fafaragó-mester visz ki majd autóval, Galánfi András, ám kezdek bizonytalan lenni, vajh felismer-é, mivel amikor eddig látott, még hosszabb fejszőrzetem hullámai közül tekintettem Reá, ám a kedden valami ollóféle került fejem közelébe, s most csupán fél centis haj keltette hullámokkal viaskodom. Persze, ennek is megvolt az értelme. Kezdtem rájönni, hogy elvileg meleg lesz lassan, s jövő héten ismét egy kis séta lesz Nyíregytől Sárospatakig, majd vissza, s a kettő között, Pünkösdkor maradok Patakon, evezek, sétálok, hadijátékos bemutatókat nézek, s a Hortobágyon ellesett ostortechnikákat gyakorolgatom. Még a hétvégén csinálok nemezből egy erdőjáró-sapkát, illetve talán a kavalnak egy tokot is, ha belefér még időmbe, lévén, ugyan elvileg nagyon jó idő lesz, most itt mégis nagyon borult, s nem vagyok benne biztos, hogy ha elindulok, nem fog esni majd az eső, s nem kellene annak a kavalnak megáznia.
És mindeközben lelkileg készülgetek Darqáwí kötetébe temetkezve, amiért is nagyon hálás vagyok egy nagyon kedves barátomnak, aki az út egy darabján vagy oda, vagy vissza, talán velem is tud tartani.
Már csak azt kell eldönteni, hogy melyik úton menjek, és hogy egyben tegyem-e meg a távot nappal, éjjel, vagy esetleg több darabban. De erősen gondlkozok egy éjjeli túrán. Térkép nélkül nagyon izgalmas tud lenni s kezd is hiányozni már...
Új hétvége, újabb ezer kilométer utazás. Most még vonattal, bár olybá tűnik, hogy a diákjegy rövidesen megszűnik, így ez volt az utolsó komolyabb vonatos utam. Egyik részről sajnálom, hiszen a vonatozásnak is megvan a maga szépsége, viszont más részről innentől kezdve stoppal, gyalog kell menjek, ami eleddig ilyen távolságokban még nem ismert izgalmakat rejt magában. Most viszont még maradt a vonat.
Csütörtökön késő estére már nagyjából össze volt pakolva az úticsomag. Pénteken reggel, néhány óra alvás után még befejeztem a pakolást, majd sietve indultam az állomásra. Egy kisvárdai barátom, Szandra jelezte, hogy Ő is aznap készül Pest felé, így megbeszéltük, hogy megyünk együtt majd. Azonban az állomáson érdekes dologba futottam. Egymástól nyolc perc távolságra két vonat is indult Pest felé, s nem tudtam, Szandra hogyan, melyikkel fog jönni. Felhívtam hát, egyeztettünk, majd belefutottam Nyíregyháza felé igyekvő ismerősömbe, Imibe. Elbeszéltünk kicsit, míg jött a vonat. Ahogy befutott, Szandra már derékig kibújva az ablakon integetett felém. Búcsúztam Imrétől, felugrottam a vonatra, megkerestem Szandrát, majd végigbeszélgettük az utat Pestig. A Keletiben szálltunk le. Mivel Szandra egészségügyi beavatkozásra szorult, beszaladtunk egy közeli gyorsétterembe, aztán a kék metróval kimentünk a Blahára. Némi gubancot követően rátaláltunk arra a boltra, ahol nagyon kedves barátom, János dolgozott. Egyik barátja kiment külföldre és János ugrott be helyette egy pár napra. Forró üdvözlés után előszedtünk néhány kis párnácskát, majd a betévedők őszinte meglepődésére helyet foglaltunk a földön ülve. Előkerült egy kaval, egy doromb, néhány fantasztikus lemez. Addig-meddig beszélgettünk, míg Szandrának már indulnia kellett a Nyugatihoz. Röviden búcsúzkodtunk, még kikísértem a megállóba, aztán visszasétáltam Jánoshoz. Leültünk egymás mellé, kaval- és dorombzenét hallgattunk, s néhol János együtt fújt a lejátszóból fakadó zenével. Miközben elárasztott minket a Révész-révész című dal elmondhatatlan szomorúsága, bizonytalansága, s még a hatása alatt voltunk, Jánostól kérdeztem a zene felől, a kaval kapcsán, amit nagyon nagy célomnak érzek megtanulni.
-Ülj le, fújd és hagyd, hogy jöjjön. Majd az lesz az igazi, amikor két-három év után egyszer csak kinyílik az egész. Nekem egészen hirtelen volt. Csak fújtam és egyszer csak kinyílt és zengett az egész.- mondta. Akkor még nem, csak este próbáltam ki. Hagytam, hogy az érdeklődés feszültsége még nagyobb lehessen.
A zenéről, a lélekről beszélgettünk földre rakott párnáinkon ücsörögve hosszasan, közben néprajzi köteteket böngészve. Lassan azt is sikerült kiderítenem, hogy nagyjából hogyan tudnám én az aznapi szállást megkeríteni. Ugyan János említette volt, hogy náluk szívvel látnak, ám szívem hegyek közé húzott, s végül is egy mosolytelt búcsút követően még éppen elcsíptem a Pécs felé tartó vonatomat.
János nagyon mély nyomot hagyott ismét. Ugyan tudtam, hogy másnap találkozunk, ám ettől függetlenül hiányát éreztem. Amiért mégis elindultam, természetesen a hegyvidék hiánya mellett az Fáni barátom hiánya, illetve egy megfoghatatlan, bizonytalan érzés volt. Ez a bizonytalan húzás, ami nem tudom, honnan jött, csak azt, hogy ahová visz, az pontosan tökéletes lesz, az egész utat áthatotta. Erre kezdtem egy kicsit ráhangolódni a januári egyhetes út során is, de ezen az úton már nagyon erős volt, s talán néha furcsának tűnő, ám mégis szép dolgokat tettetett meg velem.
Elindultam tehát Pécs felé. Elvileg volt onnan egy buszom, ami fél kilenckor indult volna Hosszúhetény felé, ahonnan már nem volt messze barátaim zengő-hegyi telke. Arra az estre is készültem, hogy esetleg lekésem az utolsó buszt is, s kiderítettem, hogy egy volt osztálytársam, Zsuzsi, aki Pécsett tanul, éppen a városban van. Sikerült hozzájutnom a telefonszámához is, ám kiderült, hogy sajnos inaktív a szám, így arra az elhatározásra jutottam, hogy ha esetleg az első busszal kényszerülök menni, akkor éjjel bejárom Pécset. Amit hallottam róla, az alapján feltétlenül megérte volna.
A vonatút kellemesen telt. Csendesen, a tájba merülve gondolkoztam Jánoson, szavain, a még előttem álló gondolatokon. Némi feszültség kezdett kialakulni azonban, mikor kiderült, hogy a vonat meglehetős késésben van. Útitársaimtól érdeklődtem hát a buszpályaudvar holléte felől, hogy minél hamarabb át tudjak oda érni a vonat beérkezése után. Szerencsémre egyikük Zoltán, akinek segítségéért mai napig hálás vagyok, felajánlotta, hogy elszalad odáig velem, hiszen nincsen az messze. Elfogadtam e kedves felajánlást, s mikor már lassan behúzott a vonatunk Pécsre, bősz sorakozásba kezdtünk az ajtónál.
A vonat megállt, mi leugrottunk, és szaladtunk át a buszvégre. Nem volt messze, ám számomra teljesen idegen volt a város, ráadásul éjszaka is volt, ami tovább nehezítette a tájékozódást. Viszont Zoltán mellett szaladva pár perc alatt leküzdöttük az előttünk álló távolságot, majdan szomorral telve konstatáltuk, hogy a busz, amit mondtak nekem, nem is járt, ellenben az utolsó háromnegyed tizenegykor indul majd az éjjel. Zoltán rövid gondolkozás után felajánlotta, hogy mivel piros bogárhátújával úgyis arra megy majd, elvisz szívesen Hosszúhetényig, csak várjam meg, amíg Pécs másik végéről idejut vele. Belementem a dologba, s míg vártam, a buszvég melletti piac oldalába ültem ki, egy koszos asztalra. Hamarost előkerült a kaval, s bőszen fújni kezdtem, ahogyan János is mondta. Nem akartam jól csinálni, nem akartam zenélni, csak fújtam, a szívemet követve. Próbálgattam, játszottam vele. Kérdeztem és feleltem. Hagytam, hogy bomoljon magától, építsen történetet. Lassan indult, felülről lefelé, egyre mélyebbre, a szívemben pedig egyre feljebb. Engedett afelé a cél felé, amire törekszem, ami felé tartok, még ha magam nem is tudom körvonalazni azt. Fújtam. Néha közben fel-, felnéztem a Nagy Medve-csillagképre, mintegy bíztatást várva. A zajok elcsendesültek. Egyedül ültem a piaccsarnok mellett egy asztalon. Nem csupán térben, szellemben is. Egyedül, de nem magányosan. Áramlott, rezgett a hang, vibrált, áthatott. Nem tagadott meg semmit, hanem mindent a helyére tett. A világ helyébe fordítva bontakozott ki lassan, a nyíló virág aktusában. Lassan, nagyon lassan már csak a zene maradt. Magába fogadott és belemerültem. A lét egy pillanatát szellemivé emelve a szívemen át. Törökülésben, a koszos asztalon. Igent mondani talán a legnehezebb. A tagadás mindig könnyű. Ezt Te is látod. De a zene is. S tudja, hogy ha szívből szól, csak igenlés lehet. Ami tagadó hang, az nem a szív gyermeke. Tagadni egy darabig csupán az Én-keresésben lehet, ott is csupán úgy, hogy „nem, ez nem Én vagyok”. És ott is csak egy darabig. A létezés mindvégig ott van körülötted, körülöttem, mindenkit átkarolva, csak nem mindig látjuk. De ha e félhomályból felemeljük fejünket, előtűnhet néha. Benne van a zenében is. Csak meg kell tanulni befogadni. Ami szívből jön, illik szívvel hallgatni. Úgy meg lehet érteni, át lehet élni, aztán meg lehet köszönni, a legnagyobb hálával. A zene a megfoghatatlan szépség, átélés és tanítás egyben, egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul. Zeneien élni annyi, mint a világból semmit meg nem tagadni. A zenei morál már túl van a köznapi morálon, a zenei mosoly melege pedig a köznapi mosolyon. Nem tiltakozni, hanem példát mutatni. Nem szabadkozni, hanem elérni. Nem menekülni, hanem felvállalni. Kezdve magunkkal, s míg van olyan, a sorsunkkal.
Időközben egy hajléktalan csapódott hozzám. Figyelte, mit csinálok, s mikor szünetet tartottam, beszédbe elegyedtünk. Megosztottam vele dohányom, cserébe egy bőséges okfejtéssel látott el Vivaldi zenéjét illetően. Rövid beszélgetés és néhány szál cigaretta magunkhoz vétele után elváltunk. Nem sokkal később érkezett meg Zoltán a piros bogárhátúval. Gyorsan beugrottam, majd elindultunk. Az autó két sarokkal arrébb, az első lendület hevének elfogytával lerobbant. Betoltuk egy benzinkút mellé, majd megpróbáltuk megfejteni, mi a baja. Amíg ezzel foglaltuk el magunkat, két meglehetősen ittas legény figyelt fel ránk, s azonnal segítőkésznek mutatkoztak az autó újraindításának ügyében. Apró anomáliák keletkeztek a munka során, mivel a srácok ugyan értettek a dologhoz, ám ittasságuk komoly mentális és érzékszervi defektusokat okoztak. Egyikük benyúlt a kocsiba megnézni, hogy van-e szikra. Kérte, hogy Zoltán indítsa a kocsit és majd ő kiabál, ha megvan az a szikra. Zoltán indított, a srác pedig eszeveszett jajveszékelésbe fogott, ahogyan megégette a kezét. Szerencsére nem sok hasonlóval próbálkoztak.
Lassan biztossá vált, hogy az autó nem fog elindulni, így mikor már csak tíz percem maradt elérni az utolsó buszt, gyorsan elbúcsúztam Zoltántól és a két részeg sráctól, majd futni kezdtem a buszvég felé. Az utat csak autóból láttam eddig, így akadt egynéhány tájékozódási problémám, de végül is odaleltem. Hátamon tizensok kilós zsákkal, kezemben kavallal futva egy kereszteződésénél két leány udvariasan odakiáltott, hogy nem fogom elérni a vonatomat, ám mikor érdeklődtem, hogy akad-e jobb elképzelésük éjemre vonatkozóan, inkább visszakoztak, így csak muszáj volt elérni a buszt.
Valahogyan csak beértem a buszvégre, elkaptam a buszt, csatakosan felszálltam rá, kértem némi segítséget leszállásom pontos helyének azonosítása végett az előttem ülőtől, majd elindultunk. Alig negyed óra múlva szálltam le Hosszúhetényben, majd egy rövid telefon után leültem a padra bevárni az elé jövő Fániékat. Amíg üldögéltem a teljesen csendben szunnyadó városban, előkerült újra a kaval, s messzire sodort pár hang, ami előbújt belőle. Csak barátaim lépteinek hangja riasztott fel mélázásomból. Fáni Gáborral együtt jött elém. Gáborral bemutatkoztunk egymásnak, majd elindultunk felfelé, ki Hetényből, a Zengő felé. Rövidesen Fáni átvette tőlem hátizsákomat, amit megköszöntem neki.
Miután kiértünk Hetényből, teljes sötétségben sétáltunk. A fák szorosan a fejünk fölé hajoltak, így a csillagok is csak nagyon kevés fényt adtak. Inkább valamilyen megérzés - féle, mintsem valós látás segített Fáni mögött maradni. Botorkáltam, néha beleakadtam egy-egy ágba. Nem sokkal később két kisebb árny került nyomunkba, futott körülöttünk. Gáborék telekkel kapott két kutyája. Némi szaglászást és csaholást követően megbarátkoztunk egymással.
A két kutya egészen a Fáni és Gáborék háza között előtáruló mezőig kísért, ahol játszi tündökléssel virító csillagok miriádjai tűntek elő. Eltátott szájjal bámultam az eget. Gábor mosolyogva megjegyezte, hogy ez az első élményem itt, de lesz még más is. Nem is tudtam elképzelni, hogy ezt fokozni lehet még, ám másnap kiderült, hogy képzeletszegénynek bizonyultam.
Lepakoltam a cuccomat Fáninál, mértünk egy kevés bort az egyik hordóból, aztán visszasétáltunk Gáborék házához. Bent mécsláng adott egy kevés világosságot, s kellemes illat terjengett. Livi és Gábor barátságosan invitált beljebb minket, s hamarosan már babgulyást és csapatit ettünk mindannyian. Vacsora után még egy keveset boroztunk, dohányoztunk, majd lassan nyugovóra tértünk, hálózsákjaink mélyére kucorodva.
Másnap reggel én keltem elsőként. Kiültem a ház elé, a ragyogó napsütést néztem, az előttem elnyúló erdősávot. Mikor Fáni is felébredt, lesétáltunk Gáborék házához, s egy mosdótálba vizet kerítettünk egy szolid arcmosáshoz. Nem sokára elkészült a kávé, s amíg szürcsölgettük, Gábor elmesélte, hogy lassan sikerül teljesen önállóan élniük idefent. Livivel már több, mint egy éve fent laknak a házban, de még mindig van egy-két apróság, amit nem tudnak maguknak megteremteni.
Kávé után végigvezettek a veteményesen, s elmesélték, mi hogyan is működik, majd pedig lesétáltunk a Vagabund-forráshoz. Mire visszaértünk, Livi sütött egynéhány palacsintát, amiből falatoztunk egyet, mielőtt elindultunk volna az egyik szomszédos telekre Gyuri bácsihoz, permetszert kérni egy beteg fa rendberakásához. Gyuri bácsi némi fröccsel is kínált minket, amitől különösen izgalmas lett a visszaút a tűző napon.
Visszaértünk után Gábor elszaladt besegíteni egy betonozásnál, Fáni rotációs kapát szerelt és tesztelt, én pedig Livivel karöltve egy bő adag sárgaborsó főzelék főzésébe fogtam. Míg az étel készült, Livivel a nemezelésről beszélgettünk főként, s ez meglehetősen kimeríthetetlen témának tűnt.
Ebédünk elkészülte után beültünk Gáborék házába enni egyet, majd csendesen sziesztázva elbeszélgettünk. A kőház hűvöse, az ebéd utáni kis elmélyedés régen nem esett már ennyire jól.
A délután hátralevő részében még megnéztük Liviék mongol jurtájának hegyoldalba vágott alapját, miközben gyönyörködtem a szellőzni kiterített vastag fehér nemezlapokban. A Macska keresztnévre hallgató macska szintén értékelte a nemezt, hatalmasakat aludt rajta. Még egy kicsit bővíteni kellett volna a jurta alapját, hogy fel lehessen állítani, hogy Livi a jurtában szülhessen, de mindenkinek megvolt a maga dolga a délután. Ahol tudtam, kicsit magam is megpróbáltam segíteni.
Nem sokára visszaérkezett Gábor. Kiültünk a domboldalba, s a kisebbik ebbel játszottunk sokáig. Közben Fáni permetszert kevert a Gyuri bácsi-féle gyógyszerből, s arcára maszkot húzva ekképpen búcsúzott tőlünk:
- Ha nem jövök vissza, mondjátok meg anyának, hogy szeretem. – majd felsétált a beteg fához és bősz gondozásába vette. Visszajött, így búcsúszavai aktualitásukat vesztették.
Rövidesen elkezdett szürkülni. Azon tanakodtunk, hogy Jánosék, akik aznap estére ígérkeztek, mikorra jönnek meg, s vajon belekezdjünk a vacsorába, vagy pedig várjunk még. E gondolatmenetet érkezésük zárta rövidre. Baráti üdvözlés után a még ismeretlenekkel gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, az újonnan érkezett kutyát is bemutattuk a többieknek, majd vacsorákba fogtunk a tűz mellett. Nagyon nagy örömömre János kedvese, Márti is jelen volt, akiről már sokat hallottam, ám látni aznap láttam először.
Evés közben gyakran pillantottam az útra csodálkozva, hogy Jánosék négyen vajon hogyan tudtak beférni és eljönni egy Kispolszkival úgy, hogy még egy nagytestű kutya is az utastérben utazott. Közben fájt a hátam, s kezdtem ráébredni, hogy valóban jó a napon mászkálni félmeztelen, csak ugyebár leég az ember, mert olyan.
Vacsora után bor került, felszítottuk tüzünket és csillagokat nézve késő éjjelig beszélgettünk, kacagtunk.
Az elsők között elalvók egyike voltam. Jóéjt-kívánságok után felsétáltam Fáni házába, bemásztam hálózsákom mély rejtekére, majd lassan az álmok határvidéke felé lavíroztam. Már félálomban voltam, mikor valami furcsa motozásra lettem figyelmes az ágyam alatt, szakaszosan nyaffogásokkal kísérve. Magamban motyogtam valami olyasmit, hogy „Nyugodj meg, Csöpi.”, mire abbamaradt a hang, majd elaludtam.
Reggel az elsők között keltem. Lesétáltam a forráshoz, megmostam benne az arcomat. Az egyik előző nap érkezett vendégnek, Leventének bemutattam a kertet, amennyit ismertem belőle, majd kiültem Fáni háza elé. Furcsának éreztem, hogy az ablak nyitva volt, hiszen éjjelre be szoktuk zárni, s nem tudtam, Fáni miért nyitotta ki. Elhessentettem ezt a gondolatot, majd leültem a ház előtt, s elmerültem a tájban. Nem sokkal később Jánost láttam meg felém baktatni. Leült mellém, beszéltünk egy kicsit. Felmerültek a KÉK-túra szépségei, ahogyan a erdőjáró azon az úton sétálva az ország nagyját bejárja, s kezdett kialakulni az az ötlet is, hogy a nyáron együtt egyben legyalogoljuk ezt az utat. Időközben előkerült a kaval is, s hagytam magamat elmerülni János zenéjében. Mámorító áradása teljesen elborított, s megegyeztünk, legközelebbi találkozásunkkor együtt fújunk majd egyet.
Időközben felébredt Fáni is, s letessékelte az ágyra a helyemre befészkelődő Csöpit. Először Csöpi, őt követve Fáni jött ki a kunyhóból. Fáni köszönés után végigmérte a kutyát, majd javasolta, hogy miután több, mint valószínű, hogy az éjjel megfialt az ágy alatt, keressük meg a kölyköket. Neki is kezdtünk, azonban ez a próbálkozásunk eredmény nélkül maradt.
Lassan mindenki felébredt. Míg főtt az első adag kávé, elbúcsúztam a Vagabund-forrástól, majd lassan elkezdtem készülődni. Összepakoltam dolgaimat, s még Fánival lementünk a pincébe némi házibort mérni, hogy egy kóstoló juthasson Tibor barátomnak is. Még Gáborral beszélgettünk egy keveset a helyről, s kicsivel közelebb kerültem János kedveséhez, Mártihoz is néhány nagyon bensőséges mondatban, majd rájöttem, hogy a tervezett vonatomat nagyon lekéstem, így még egy reggelire is ottmaradtam. Ez a tény nem hogy feszültséget nem keltett, de egyenesen megnyugtató volt számomra. Evés közben még beszélgettünk, nagyokat kacagtunk, ám bennem már visszavonhatatlanul leülepedett a búcsúzás érzete.
Evés után még egyszer körbejártam a helyet, majd egy hosszúra nyúló búcsú után, bízva a mihamarábbi viszontlátásban, elindultam a hosszúhetényi buszmegálló felé. Bebuszoztam Pécsre, s egy kiadós futás után még a vonatomat is elértem. Pesten az átszállásnál ugyan kellett futni még egyet, de végül is elértem mindent. Debrecenbe érve aztán gyalogosan elindultam haza. Még egy kis pihenőt tartottam a Déri térnél, ahol előkerült a kaval is, majd felbattyogtam csendes lakásunkba. Örömmel vettem a fogadást, ám már akkor nagyon hiányzott a Mecsek. És azóta is.
Körülbelülmásfél hete már, hogy meglehetősen szeretném felrakni ide a legutóbbi út beszámolóját. Meg is tenném én szívvel-lélekkel, csakhogy akad egy alapvető probléma, nevezetesen, hogy nincsen készen. Ezen persze lehet javítani, s el lehetne készíteni (és ezen a ponton a visszafelé fejtett gondolat új szálba csap át...) csakhogy azóta, hogy múlt vasárnap rádöbbentem, hogy nekem most vasárnapig az összes grafika-feladatomat el kell készítenem, illetve, hogy kedden lesz ugyebár az a fellépés még Nyírben, amire még mindig van, amit el kell készíteni, azóta folyamatosan ezeket intézem... Már tele van a telefonom összes emlékeztetője olyanokkal, hogy "Blogra ..." (Reklám hely: a "..." tetszés szerint kitölthető.) Úgyhogy egyelőre vár az útleírás is. Arról nem is beszélve, hogy a keddi edzésen nyakonvágtam magamat a négyméteres ostorral, miközben a két ostoros technikkat tanultam, s azóta egy kicsit nehéz a fejemet "monitorszögben" tartani. Viszont ez a két ostoros dolog csütörtökön már jól ment, s ez a kicsiny elégtétel a hangulatom javításához elegendő volt. Ugyanis már kezdek a végén lenni ennek a munkának, de a nyitás az rémes volt. Voltaképpen a lényeggel két nap alatt készültem el, már csak az utószelek fújkálnak. Hétfő-kedd: minimális alvás, alulemezbe hidegtűk készítése. Szerda: próbanyomatok, aztán spuri a Mesterhez. Mivel Neki is meglett a héten két vizsgája, nekem is sikerült az az egyetlen zh-m, amit írnom kellett (anyag, felkészülés, miegymás nélkül is jó lett), idejét láttuk némi ünneplésnek, így a hajnal kettőig tartó munka során előkerült némi házi mézes pálinka, illetve egy üveg bor. Csütörtök: ugyan csupán egy középsúlyos spiccig jutottunk, de már három napja tartott a keveset alvós időszak, így erős fejfájás egész nap. Délelőtt gyapjútakarítás, délután edzés, ahol is az utolsó főpróbán a fellépés előtt kiderült, hogy nekem is táncolnom kell majd a zárótáncnál. Izgi lesz... Aztán haza, metszés. Péntek: rohangálás bőrért. Délután kettőkor tudtam nekiállni, de este tízre meg is lett életem első komolyabb bőrmunkája, amit egy pontatlan sablon, illetve egy gyors magyarázáss alapján készítettem el. Varróesközök: ár, harapófogó. Ahhoz képest, hogy nem csináltam még ilyet, egészen elfogadható bocskor született. Majd lesz kép is. Ma pedig: metszés, metszés, metszés, tarsolyvarrás...
És megmagyaráztam a bizonyítványom...
Kedves barátom, évfolyamtársam, akit legtöbbünk Tyson néven ismert meg, Varjasi Imre múlt hét szombat éjjel számomra ismeretlen módon meghalt. Életének önkezével vetett véget, csupán egy általam nem ismert levelet hagyott hátra édesanyjának.
Hogy miért történt mindez, hogy miért alakult így, nem tudjuk. A külső nagyon be tud csapni. Sajnos nem is ismertem annyiora, hogy e kérdésről érdemben bármit is mondhassak, de akik ismerték, azok számára is hirtelen, megdöbbentő volt a hír. Mindannyiunk életrevaló, vídám, mindig mosolygó embernek ismertük meg, aki legnagyobb gondjait is nevetve fogadta. Belül azonban nem láthattuk, sajnos igazán, bár elképzeléseink, feltételezéseink vannak róla.
Temetése szombaton délelőtt tizenegy órakor lesz Hajdúböszörményben.
Isten legyen vele, béke poraira!